Konichiiwa minna

Mi is az anime pontosan? Miért szeretik/utálják annyian? Mi benne a magával ragadó? Sok kérdést tehetünk fel, de a gyakran emberenként más lehet.

Erre csak egy létezik: Japán animációs rajzfilmek, egyedi grafikával, magával ragadó történettel, szerethető szereplőkkel. Az animéket, akárcsak az élőszereplős filmeket, feloszthatjuk korhatárokra, hiába rajzfilm. Nem egyszer olvastam fórumokon ilyen megjegyzéseket: „Ugyan, csak rajzfilm! Mi lehet benne olyan brutális, hogy korhatárt szabjunk ki rá:” Az ilyeneket gyakran sokk éri, ha ezekben az „ártatlan rajzfilmekben” ezek után meglátják a repülő kezeket/fejeket, a vérfürdőt, bizonyos kategóriákban a ruhátlan embereket, meg satöbbi. A korhatár nélküliek kisebb korosztálynak készültek, de gyakran az idősebbeknek is szórakoztató lehet. A tizenkettes korhatárral ellátott filmecskék még nem veszélyesek, legrosszabb esetben a fentebb leírt repülő testrészek kevés vérrel, illetve azonnal porrá oszló halottak vannak. Nagyon szép példa erre az InuYasha Takahashi Rukimo-tól. Ennek az animének a csodálatos világa a középkorba kalauzol el bennünket, és több szempontból látjuk át a szereplők helyzetét. A legelső, a történetet bevezető InuYasha-Kikyou párperces, amikor is a vörös kimonós félszellem ellopja a Négy Lélek Ékkövét. Később a papnő reinkarnációja, Kagome oldaláról nézünk körül a középkorban. És ezt a szereplők nagy részével szintén eljátsszuk, ami azért is hasznos, mert (szinte) minden szándék tisztázódik, megismerjük a céljukat, és megtalálhatjuk a magunk kedvencét. A következő korhatár a vastagabb sárgával bekarikázott tizenhatos, amiben már láthatunk jóval véresebb jeleneteket, komolyabb történetet figyelhetünk meg, illetve társulnak a már kicsit szélsőséges műfajok is, de csak enyhén, mint például a shounen-ai (fiú-fiú szerelem), a soujo-ai (lány-lány szerelem), és az ecchi (enyhén perverz hajlamú, mint például fürdőszobajelentek, alsóneműben flangálás, erősen nőies/férfias test, pornójelentek nélkül.) A vöröskarikás tizennyolcasba tartozik a cafatolós-hentelős típusú, kidolgozott pornós, ronda káromkodásokkal dúsított kategória. Ezeket tényleg csak a korhatáron felül ajánlom, de ott is csak akkor, ha bírja az ember gyomra az ilyeneket.

Arra a kérdésre, hogy miért szeretik, és utálják annyian az animéket, emberenként eltérő a válasz. Én személy szerint azért kedvelem, mert gyakorta egy kis mesevilág, egy képzelt hely, ahova az ember menekülhet, ha valami bántja. Láthatja, hogy valakik(k) hogyan képzelik el a helyzetek megoldását. De nem ritkán ezek a sorozatok olyan hűen tükrözik a valóságot, hogy sírni támadna kedvünk. Erre nagyon jó példa az országban Méz és Lóhere címmel futó sorozat. Az érzelmek keveredése, a grafika, az aláfestő zenék… megadják a hangulatot egy romantikus kis történethez, ami fájóan hasonlít arra a világra, amiben mi élünk. És a nem szeretem oldal? Ezt mindenki maga dönti el. A környezetemben élők gyerekesnek találják, azért nem nézik. De ennek még millió egy oka lehet. Nagy vita az animések körében. Melyik a jó, a japán, vagy a magyar szinkron? Mivel érdemes megnézni? A véleményem az, hogy érdemes mindkét szinkronnak esélyt adni. A magyarban is nem egy tehetséges szinkronszínész van, gondoljuk Szabó Gertrúdra (Pl.: Kikyou, Lina hangja), Előd Botond (Pl.: Takemoto) és Soleczki Janka (Pl.: Lust, Near). Különösen jól sikerült szinkronok az InuYasháé, a Slayersé, a Méz és Lóheréé, és a Chrno Crusadéé.